Nagybajomi anekdoták
(Major Tibor gyűjtése)
Egy korsó bor
Vilmos bácsi, a bádogos mester a Vásártér utcában lakott feleségével és három fiával, Vilivel, Gusztival és Karcsival. A hosszúkás, stílszerűen bádogtetős házukat talán 30 éve bontotta le az új tulajdonos miután Vilmos bácsi legkisebb fia kihalt belőle. Karcsi bácsi szabó volt. Mesterségét nem nagyon gyakorolta. Kertjéből és rengeteg virágjából élt – nagyon szerényen – amely ápolt udvarát díszítette, és a járókelők orrát gyönyörködtette bódító illatával egész nyáron át. Nyírott puszpángjait, rózsáit, ezüstfenyőit, tulipánjait, szegfűit sokan megcsodáltuk. Ma már csak a vasból készült utcai kiskapu és régi kerekes kút bádog tulipánokkal díszített teteje emlékeztet régi gazdájára, hála a mostani tulajdonos kímélő szándékának.
A bádogos mester felesége javasasszony volt. A második világháború előtti mélyen vallásos, babonákkal terhelt világban jól fizetett a rontások levétele vagy a jövendőmondás, lévén jelentős érdeklődés iránta. Persze ezen adómentes tevékenység haszna ráfért a családra, meg kellett alapozni a három legény jövőjét. Akkoriban a szolgáltatásokat igénybe vevő kuncsaftok – megegyezés szerint – pénz helyett gyakran fizettek terményekkel, élelmiszerekkel is. Egyszer egy középkorú vidéki asszony felkereste a javasasszonyt, hogy űzze el családja közeléből az ártó szellemeket és fordítsa jóra a jövendőt. Ennek az ügyletnek az előzetes megbeszélés alapján tíz liter bor volt az ára, amit az ügyfél egy fonott korsóban magával is hozott. A bort ugyebár akármilyen edénybe nem lehet kiöntözni, ezért Gizlerné hátrasietett a műhelybe az urához, hogy oldaná meg a problémát. Ahogy az asszony bement, Vilmos bá’ elkiáltotta magát:
-Vili, Guszti, Káró! Gyertek ide!
Mire a felsége levette a rontást, és megvilágosította a jövendőt, úgy mondják a rossz nyelvek, kiürült a korsó.
Rókamese
Gyermekkorunk meséiben gyakran szerepelt a róka, mint a ravaszság, a találékonyság, az életrevalóság képviselője. A közvélemény dúvadként tartotta számon, mert mint ragadozó, minden nála kisebb állatot felfalt, elpusztított. Fő tápláléka az egér nemzetség, de megfogta a mező díszeit, a fácánokat, a nyulakat, az erdőben az őzgidákat, néha még a házak közé is beólálkodott libát, kacsát, tyúkot lopni. Nemes prémje miatt értékes vadászzsákmány volt, azonban ritkán került puskavégre. A kutyával ellentétben nem háziasítható, de néha történik erre kísérlet.
Erdőben, mezőn jártunkban néha ráakadhatunk egy-egy rókalyukra, amelyben a rókaszülők felnevelik kölykeiket. A süldő rókák, a szülők távollétében gyakorta elhagyják a kotorékot, ismerkednek a környezettel, játszanak, birkóznak egymással.
A Zsivány domb aljában, valahol Copf mama szőlője környékén volt egy rókalyuk. A körülbelül tíz éves Hegedűs Józsi és a néhány évvel idősebb barátja, Udvari Laci tudomást szereztek róla, hogy a kis rókák már gyakran kijárnak a környékre. Elhatározták, hogy megpróbálják elcsípni őket. Szerencséjük volt, mert amikor odaértek, a három kölyök önfeledten hancúrozott a szabadban. Óvatosan megközelítették őket, az egyiket sikerült is megfogni. Amint boldogan vitték hazafelé, megállapodtak, hogy felváltva gondoskodnak róla. Út közben összetalálkoztak Bunovácz Feri bácsival, Beznicza Vendi bácsival és Baka Józsi bácsival. A felnőttek megmustrálták a kis állatot, majd valamelyikük azt mondta, hogy valami jó meleg helyet kell keresni neki, nehogy megfázzon. Udvari Laciéknál éppen akadt egy alkalmas hely a csirkeólban, ahol körülbelül húsz markos csirke volt. Sebtében elrekesztettek egy helyet, hogy kis kedvencüknek jó helye legyen. Reggelre azonban kitört a vész. A kis róka valahogy átbújt a csirkékhez, és ahogy ösztönei parancsolták, az összeset kiterítette. Ami ezután következett, az már egyáltalán nem mesébe illő. A szülői értetlenség lelki és testi terrorral honorálta az ártatlannak ígérkező kalandot.
Az idősebb kunmajoriak máig is emlékeznek az esetre.
Megúsztam
Amikor horgászni indulok az Ötös Hárs víztározóra, anyósom rendszerint utánam szól:
-Aztán nehogy beleess a tóba!
Néha visszamordulok:
-Ugyan, mama, 66 múltam, nem vagyok már gyerek!
2015. március 9-én verőfényes, ám hideg, szeles napon a szokott helyemen, a nyugati parton két fenekező szerelékkel riogattam a halakat. Délután 3 körül, amikor a hetedik „pirkapontyomat” szákoltam, már fáztam is. Gyorsan visszadobtam az újra csalizott horgot, majd kihalásztam egy a horgászhely előtt lebegő, kb. 130 centi hosszú karót. Bár ne tettem volna! Mint „rendszerető” horgász, azt gondoltam, leszúrom a part menti sás közé, nehogy a víz megint elsodorja. Az első erőlködés után még nagyon ingatagnak találtam, ezért megpróbáltam teljes súlyommal a fenék homokjába nyomni. Hirtelen vagy 10 centit süllyedt az átkozott fadarab, én pedig Newton első törvénye (a testek tehetetlensége) szerint – nem tudván egyensúlyomat magtartani – egyenletesen gyorsuló mozgással, 94 kilogrammnyi testtömegemmel a körülbelül 6-7 fokos vízbe omoltam. Esés közben felsejlett bennem a híg székletürítés eshetősége, valamint, hogy mennyi büdös vizet meg kell innom. Óriási szerencsémre azonban dzsekim cipzárját majdnem nyakig felhúztam, így az őbelé szorult levegő nem engedte gondoktól nehéz fejemet vízbe merülni. Mire a lábam elérte a mintegy másfél méterre lévő iszapot, a dermesztően hideg víz alulról mindenhol felkúszott a ruhámba. A part felé fordultam, és – gondolatban – mint egy gímszarvas rohantam ki a partra. A valóságban azonban úgy kecmereghettem ki, mint egy gémberedett hüllő. Végignéztem vastagon sáros ruhámon, és azt gondoltam: De jó, hogy most nem lát az Édesanyám! Aztán meg azt, hogy harcsa még ekkorát nem buffant ezen a vízen. Átnéztem a túlpartra, ahol még horgászott valaki, aztán dermedten, ám sietve összeszedtem, biciklimre pakoltam felszerelésemet, közben arra gondolva: Szerencse, hogy nem fogtam jobb halat. Hazafele útba esett Czebei Zoli otthonos kiskocsmája. Ott ki van írva az ajtóra: „Ha nem jössz be, mindketten meghalunk. Te szomjan, én meg éhen.” Nem akartam, hogy szegény barátom éhen haljon, hát bementem, de majdnem kilötyögött a poharamból a nagyfröccs, és nem is esett jól. Amíg megittam, bakancsom körül méretes víztócsa keletkezett, ezért sietve kiosontam, majd hazakerekeztem. Feleségem úgy nézett rám, mintha ludvércet látna, és szokott nyájas modorában így sóhajtott:
-Már megint hol a francba’ jártál? Azonnal vess le mindent, elindítom a mosógépet!
Gyorsan meleg vízbe ültem, közben arra gondoltam, hogy jövőre talán Hévízre kellene engedélyt váltanom. Mikor megtisztulva, fölmelegedve pizsamát öltöttem, és megnyugodva, kényelmesen elhelyezkedtem a tv előtt, megcsörrent a telefon. Zsuzsi lányom hívta a feleségemet. Azt mondja a feleségem:
-Képzeld, szerencsétlen apád beleesett abba a hideg vízbe!
Azt mondja a lányom:
Nem baj, ezután úgy hívjuk, hogy „a bajomi Sirilla”. Hát hogy esett bele?
Azt mondja a feleségem:
-Alighanem úgy ugrott, mint a kecskebéka.
Erre a lányom:
-Ennyi erővel ugorhatott volna cukaharát, vagy stílszerűen csukaharát is!
Másnap elmentem Czebei Zolihoz elnézést kérni a sár- és víztócsa miatt. Ahogy belépek, köszönök, azt kérdi Kiss Tibi:
-Nem tudtok valami jó úszómestert? Azt mondják, a víztározónál nagy szükség volna rá! Hirtelen nem tudok szólni, így ő folytatja:
-Megaztán kellene egypár mentőövet tenni a partra, hogy a ’fácánok nehogy vízbe fulladjanak!
Amíg a revanson gondolkozom, Borbély Józsi „Surda” folytatja.
-Mekkora az iszap a tóban? Rajtad kívül megmérte már valaki? Különben mit szólt az anyósód?
Aztán Viola Laci közli a „jó hírt”:
-Azt beszélik a városban, hogy az idén a fürdőruha divat zöld dzseki, barna vászonnadrág és bakancs lesz!
Megszólal Czebei Zoli:
-Iszol is valamit, vagy megszoktad már a tóvizet?
Aztán Gulyás Józsival futok össze az utcán, aki kölcsön szákot ajánl, hogy ne kelljen a halért vízbe ugranom, Markó Jóska pedig a túloldalról kiált át, igaz –e, hogy szabad már fürödni, meg hogy jó –e már a víz. Másnap Mezei Laci azt híreszteli, hogy egy horgász látta a Loch Ness-i szörnyet a víztározóban, Ács-Jebektor Józsi pedig azt kérdezi tőlem, honnan tudtam, hogy nálunk rendezik meg az úszó EB-t. Kakas Zsolt korlátot vagy biztonsági övet javasolt, másvalaki szárazföldi horgászatot. Valószínű ez utóbbit választom. Tudjátok, a horogra kukoricát kell tenni, keresni egy nagy bokrot a mezőn, abba bedobni a csalit, és várni, hogy a fácán megtalálja. Azt mondják, isteni levest lehet főzni belőle.
Kié a hurka, avagy a nadalosi pákosztos macska esete
Ezt a mesét Bank Joci barátomnak és unokájának, Bencének ajánlom.
Nagyanyám, Máté Erzsébet 1879-ben született Böhönyén. Az ottani iskolában tanulta kislány korában e versikét még a XIX. században.
Kamarában az egér
futkos körös-körbe,
három zsák dió van
a farkára kötve.
Csönög, bönög, csörömpöl,
cirmos cica dörömböl.
Összeveszett az egér
pákosztos macskával,
agyonvágta a cicát
pattogós farkával.
Meghalt a cica!
Oda a cica!
Nem mondja többet: miau,
szegény egér szomorú.
Sajnálja, siratja.
Költi, de nem hallja.
Cicuskám, kelj föl!
Itt a jó tejföl!
A cicuska föl is kelt,
ketten ették meg a tejfelt.
A régi időkben a torkos, tolvaj, nagyétkű, szemtelen macskát nevezték pákosztosnak. Nagyanyám versében a történet jól végződött, azonban amit Papp Lajos tanár úr mesélt nekem, az a macska szemszögéből kevésbé. A tanár úr újvárfalvai származású. E település három részből áll: Koroknyából, ahol Nagybajom középkori vára állt, Vrácsikból, ahol Noszlopy Gáspár, az 1848-as forradalom jeles katonája, majd mártírja született, és Nadalosból. (Nadalos jelentése feltételezésem szerint a nadálos, nadályos, másképpen piócás elnevezésből származhat.) Nos, itt Nadalosban élt nem is olyan régen egy idős házaspár. Volt nekik egy macskájuk, amit azért fogadtak be, hogy kordában tartsa a mindent megrágcsáló, összepiszkító egereket. A macska ugyan pákosztos volt, de a mama nagyon szerette, dédelgette, apróbb torkoskodásait elnézte, megbocsátotta. A papa másképp vélekedett. Nem csak a macskát utálta, de arról volt nevezetes a faluban, hogy a kutyákat is folyton macerálta. Ha biciklire ült, és az utcán csavargó kutyák körülfogták, akkor az erre a célra gyártott szeges botjával szurkálta, ütötte őket, mindaddig, amíg a kutyák inkább elfutottak, ha a papa közeledett.
Történt egyszer disznóvágás után, hogy a mama hurkát sütött vacsorára. Amikor kivette a tepsit a sütőből, és az asztalra tette hűlni, azt mondta a papa:
-Gyere mama, zárjuk be az állatokat! Addig kihűl a hurka is, nyugodtabban vacsorázhatunk, ha már semmi dolgunk nem lesz odakint.
Így is lett. Kimentek az udvarra, behajtották a tyúkokat, kacsákat, egyetlen malacukat is az óljába rekesztették. Megbeszélték a kutyával is, hogy jól őrködjön éjszaka, majd bementek, hogy megegyék a vacsorát. Amikor a konyhába léptek, azt látták, hogy a macska az asztalon ül a szétrágott hurka mellett, megnyalja száját, majd mancsával a szokásos módon mosakodni kezd. Azt mondja a papa a mamának:
– Hát, ha már így jártunk menj be a kamrába, hozz ki a stelázsiról egy üveg bort!
Amint a mama belépett a kamrába, a papa kívülről ráfordította a kulcsot az ajtóra, és a moslékkeverővel elkezdte tudományosan kioktatni a macskát, hogy mihez van s mihez nincs joga. Hiába rimánkodott a mama, amíg a macska nem értette meg, hogy kié a hurka, nem engedte ki a konyhából, a mamát pedig a kamrából.
Amikor a papa végre kinyitotta az ajtót, a macska, tétovázás nélkül kisietett az udvarra. Két hétig csak egérhússal élt, mert nem mert a konyhának tájára se menni.
A szomszédok mesélték, hogy az idős házaspár hamarosan konyhát meszelt, mert a macska nyomai nem csak a falon, de még a plafonon is meglátszottak. Aki nem hiszi, járjon utána!
