Nagybajom a „gólyák városa”

Üdvözöljük honlapunkon !

A nagybajomi Sárközy kúria és múzeum

Deák Varga József írása

A Sárközy család (1. rész)

A Sárközyek - bár több, mint 300 éve tartoznak Somogy vármegye birtokos nemes családjai közé - eredetüket tekintve csallóközi származásúak. A nemességszerző Sárközy, másként Erchy Albert 1510. okt. 10-én nyert armásist II. Ulászló királytól.
a család
Ezen Albert 1506-1518 között Szentgyörgyi Péter erdélyi vajda titkára, utóbb a királyi ügyek igazgatója és ítélőmester volt. Magas állása folytán számos birtokot szerzett. Nádori adományt nyert többek között a család előnevét adó Pozsony megyei Nádasdra, valamint számos birtokra különböző vármegyékben. Alberttől a mai nemzedékekig történt leszármazás rendkvü1 összetett, sokágú, témánkat illetően érdektelen is. Így csak azzal az ággal foglalkozunk, amely a család somogyi ágának megalapításával és felvirágoztatásával kapcsolatos. Tekintsünk vissza a leszármazási sorban IV. Jánosnak nevezett ősig, (1639-1690) ki bár maga is tekintélyes összeget örökölt apjától, házasságai révén még tovább növelte vagyonát. Ez időben már Komáromban lakott, de a török előnyomulása miatt Győr városba tette át lakhelyét. Sárközy Imre, a család történetének kutatója írja: „...Sárközy János uram az akkorbéli háború miatt Rév-Komárombul Nagy Győr városában vette volt lakását, ottan is a saját házában lakván...” - mondja róla 1756-ban saját unokája, de a hagyomány azt tartja, hogy a költözködés fő oka a vallási üldöztetés volt. Tudvalévő, hogy a Sárközy család elkötelezetten református vallású lévén (bár alkalmanként vettek katolikus leányt is feleségül!) érthető, hogy nehezen viselték egyházuk, papjaik üldöztetését. Vallási tekintetben Győrben némileg tűrhetőbb állapotok voltak, és saját templomuk, sőt, saját iskolájuk is volt. Ezen János fia, V. János, ifjú korában jelentős műveltségre tett szert, ennek volt köszönhető, hogy későbbi pályafutása során magas közéleti posztokat tölthetett be. Tekintve - mint már említettük - komoly vagyonnal rendelkezett, a török kiűzése után a gazdátlanul maradt birtokokból könnyen hozzájuthatott hatalmas területekhez, így p1. Nagybajom egy jelentős részéhez is. E János unokája volt az a Sárközy István, ki feleségével, hernelházi Chernel Eszterrel 1798. júniusától 1799. májusáig, közel egy éven keresztül vendégül látta nagybajomi házában a felvilágosodás jeles költőjét, Csokonai Vitéz Mihályt. Sárközy István és Chernel Eszter kimagasló műveltségükkel tűntek ki a korabeli nemesség köréből. Sárközy István irodalmi, történelmi ismeretein kívül nagyszámú, rendkívül értékes példányokat tartalmazó könyvtáráról vált ismertté. Bibliotékéjában megtalálhatók voltak az ókori klasszikusok mellett a kortárs magyar irodalom remekei is. Őmaga több nyelven olvasott, de elsősorban a magyar nyelv művelését tartotta szem előtt. Szívesen irogatott verseket, tisztában volt azonban tehetsége korlátjaival, és amint említette: „csak a fiókjának” írt. Ismeretes 1784-1788 között vezetett verses naplója, melynek másolata a múzeumban megtekinthető. Eredetiben látható viszont titkosírású kis naplójának egy megmaradt kötete, melynek tartalmát a mai napig senkinek sem sikerült megfejteni. Felesége, Chernel Eszter szintén vonzódott az irodalomhoz, kedvelte a felvilágosodás korának jeles irodalmi műveit. Kedves időtöltései közé tartozott Rousseau-t olvasni. A Sárközy ház történetéhez szorosan kapcsolódik Sárközy Istvánnak a már említett híres könyvtára. E könyvtár legértékesebb példányait az ő általa kezdeményezett és gróf Festetics György által megvalósított csurgói gimnáziumnak ajándékozta. E kötetek ma is az intézet legértékesebb kincsei közé tartoznak. Az ajándékozás után megmaradt könyvtár továbbra is kiemelkedő értéket képviselt. Sajnálatos, hogy az 1800-ban kitört insurgens lázadás alatt‚ amikor a megyében számos kastélyt és kúriát feldúltak a fellázadt katonák, a könyvtár pótolhatatlan károkat szenvedett. Nem csak könyvállományának jelentős része, de sok értékes, pótolhatatlan kézirat, levelezés - közöttük p1. Csokonai levelei - a pusztítás áldozatául estek. A könyvtár végső pusztulását a II. Világháború jelentette, amikor a bevonuló szovjet csapatok - és valljuk meg, a helybeli lakosok közül többen is - minden értéket elpusztítottak. A Sárközy házaspár nem csupán irodalomkedvelő, de irodalmár barát is volt. Sárközy István levelezésben állt Kazinczy Ferenccel; Berzsenyi Dánielhez igaz, meleg barátság fűzte. Családjába benősült Pálóczi Horváth Ádám, aki később Csokonait mutatta be a családnak. Sárközy István Csokonainak nem csak barátja és mecénása volt, de „…finom ízlésével nem csekély befolyással volt pongyolaságainak mérséklésére” - írja Sárközy Imre l906-ban a családtörténeti munkájában. A 19. század másik kiváló Sárközy családbéli tagja - János (a fentebb említett somogyi ágat alapító VI. János fia), aki Kiskorpádon telepedett le és megszerezte a család részére Kiasasszondot is. Különösen az akkor még mindig nehéz helyzetben lévő református egyházat karolta fel. Ő építette a ma is álló kiskorpádi református templomot, mely mint védett műemlék, ma is áll. Háromszögletű alaprajza miatt Európában is ritkaságnak számít.
Buzgóságában tovább is ment, 4000 ezüstforintot adományozott a csurgói gimnázium részére 1798-ban, és ezt az adományát 1800-ban megtetézte 211 kötetből álló latin, német, francia, olasz stb. könyvtárának adományozásával. De térjünk vissza Nagybajomba. Sárközy István leszármazottai közül Albert (1790-1860) somogyi alispán, 1848-ban főispán. Kázmér (1799-1846) Fejérvármegye alispánja, 1847-48-ban alnádor. Ő a család Fejér megyei ágának megalapítója, a család legmagasabb közjogi méltóságát elért tagja.
A ma élő és fiágban folytatódó nemzedékek ősei:
Titusz (1824-1849) somogyi főjegyző, 1848-ban honvéd főhadnagy, a kisasszondi birtokrész örököse.
Béla (1833-1905) országgyűlési képviselő.
Vince (1834-1884) szintén Kisasszondon élt.
A nagybajomi birtokrész örököse Dénes (1831-1891) 1848-49-ben honvéd főhadnagy, sírja a nagybajomi temetőben ma is látható. Öt leánya és két fia volt. Jenő (1861-1935) és Imre (1869-1937) kultúrmérnök és genealógus. Ő kutatta fel a család eredetét és írta meg történetét, 1906-ban. Imre mindvégig itt élt az ősi kúriában, míg Jenő 12 évi katonáskodás után tért haza. 1892-ben feleséget is hozott a házhoz Nagykörösről, nemes Beretvás Mária személyében. Sárközy Imre csak 1895-ben nősült meg, felesége nyírlaki Tarányi Mária. Sárközy Jenő házasságából időközben született Apollónia (1893) és Dénes (1894) gyermekei. De 1896-ban már Sárközy Imrének is megszületett első leánygyermeke, Gabriella. Bármennyire tágas volt is a kúria, két család számára szűknek bizonyult. A helyzet megoldására a két testvér megegyezett a birtok megosztásában. Imre maradt az ősi házban, míg Jenő Nagybajom központjában a református templom melletti üres telken új úrilakot építtetett 1896-ban.
További gyermekei már itt születtek:
Katalin (1897), Antal (1898) és János (1900). Sajnos, a családban felütötte a fejét a tüdővész, mely sorban elvitte mindhárom fiúgyermeket. Közülük egyedül Dénes kötött házasságot, de a frigyből sem származott utód, mert a férj betegsége miatt a feleség elvált tőle. Így csak a két lány, Apollónia, férjezett Borbély Endréné és Katinka, férjezett Haám Lajosné maradtak életben, lettek utódaik, de természetesen a fiágat már nem vitték tovább. Sárközy Imrének két leánya született: Gabriella (1896) Igmándy-Hegyessy Géza altábornagy felesége és Eszter (1899), férje után daruvári Kacskovios Mihályné. Fia, Miklós (1907-1979). Miklósnak első fe1eségétől, Skublics Felicitastól született fia, Imre (1933 - 1996) és leányai: Nicolette (1936) Piedermann Lászlóné, és Orsolya (1940) verbói Szluha Jánosné. Ifjabb Imre gyermekkorában szerzett betegsége folytán nem alapíthatott családot, 1996-ban Nagybajomban tett utolsó látogatása után rövidesen elhunyt. Vele a nagy múltú család nagybajomi ága fiágon kihalt. Amint fentebb említettem, a család egyéb, kisasszondi, kiskorpádi ágain számos fiú utód viszi tovább a Sárközy nevet. Leányágon nem is tudjuk számon tartani, olyan sokan vannak. Egy-egy családi összejövetel alkalmával 70-80 vendég is megjelenik úgy hazánkból, mind a világ különböző tájairól. Ha fiúágon, ha leányágon, - ez az ősi fészek...

A kúriáról (2. rész)

Az épület távoli múltjából csak annyi bizonyos, hogy Sárközy János, a család somogyi ágának megalapítója 1699. decemberében már Nagybajomban lakott. a kastély épülete a kastély épülete
Az ősi lakhely tehát vagy azon évben, vagy az azt megelőző pár évben épülhetett. Azt azonban nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az ősi lakhely alapjaiban megegyezik a mai épület északi szárnyával, ahol jelenleg a múzeum található. Valószínűsíti feltevésünket az a tény, hogy a 18. századi, II. József császár által elrendelt katonai felmérés során készült térkép ezen a helyen már egy nagyobb épületet jelez. (Ezek a térképek még nem mérethelyes ábrázolással készültek.)
De további adatok is alátámasztják feltevésünket:
1. A ház 1998. évi felújítása során az udvari szárny északi oldalán egy kb. 1,2 m széles alapfalat tártak fel a kőművesek, amely a mai épülettel szerves kapcsolatban nem állt. Tekintve, hogy Nagybajom határa még az újkor elején is rendkívül alacsony fekvésű, számos tóval, vízállással tarkított terület volt, épületünk pedig egy enyhe hajlású lankán helyezkedik el, nyilvánvaló, hogy korábban - talán már a török időket megelőzően - itt egy földesúri lakó, vagy gazdasági épület, esetleg egy kisebb erősség állhatott. A fal vastagsága legalábbis erre enged következtetni.
Nem sok ilyen, állandó lakóház építésére alkalmas hely adódhatott a 18. század végi Nagybajomban. Így Sárközy János, mint földesúr, magának foglalhatta el a már nyilván lakatlan területet.
2. Ugyanezen felújítás során pár helyen falbontás is történt, ahonnan „IS” jelű téglák kerültek elő. A betűk típusa arra utal, hogy a monogram „Ioannes Sárközy”-t takar.
Köztudott, hogy abban az időben a latin volt a hivatalos nyelv, ennek megfelelően ő is Ioannes Sárközy-nek írta magát. E tényt pedig a nagybajomi református egyház tulajdonában lévő, korabeli, aranyozott ezüst kehely igazolja, melynek talpán a következő szöveg olvasható: „IO. SÁRKÖZY OBFULLIT RAEFOR: ECC N: Bajomien”.
Ugyanerre a korabeliségre utal a jelenlegi múzeum bejárati részén a folyosó régi „kelheimi” kőburkolata, mely csak ezen a kis szakaszon maradt meg. Meglehetősen hiányos, töredezett formában, de megvan, és a korhűség egyik bizonyítékául meg is kell, hogy maradjon.
A Sárközy János által emelt lakóház a maga korában elég jelentős épületnek számíthatott a faluban. Déli és nyugati oldalán süvegboltozatú, nyitott boltíves folyosó határolta a külső falakat, ez adott némi kúriaszerű jellegzetességet a háznak.
A nyitott körfolyosó az épület hőszigetelése tekintetében nem volt előnyös megoldás, ezért a későbbiekben egy részét már befalazták. Egy 1914-ben készült fényképen jól látható, hogy a ház keleti végében és a nyugati záródáson maradt csak nyitva a folyosó, a többi részét korábban befalazták, de a régi boltívek nyoma egyértelműen kivehető a képen. Ezek a boltívek a folyosó falsíkjának belső felén ma is láthatók.
1800-ban Sárközy István felújíttatta és déli irányban az utcafronton megtoldotta a kúriát. Az egész épületnek egy klasszicista homlokzatot alakított ki.
A 19. század vége felé már két családos testvér lakta a házat. Ekkor némi belső átalakítások történtek, de az épület külső megjelenésében ez a módosítás nem éreztette hatását.
A következő bővítést már Sárközy Imre végeztette a házon. Megtoldatta az utcafronti szárny déli végét nyugati irányban, ezzel egy csonka „U” alakú alaprajz alakult ki.
Ugyanekkor emeltette (1896) azt a romantikus stílusú tornyot is, mely a kúria jelenlegi legszembetűnőbb jellegzetessége.
Ekkor még az addig be nem falazott folyosó részek nyitottak maradtak, erről tanúskodik a már említetett 1914-ben készült fénykép.
Nincs pontos adatunk arra, hogy a nyitott boltíveket mikor falazták be, de egy 1930. körül készült felvételen a belső falsíkok teljesen fedettek, egy-egy kisebb méretű ablak szolgált csak a folyosó megvilágítására. A főbejárati közlekedést a torony alatt, fent boltívben záródó kétszárnyú ajtóval oldották meg, míg a személyzeti közlekedést az udvari szárny vége felé nyitott ajtóval biztosították, mely elé egy kis fedett „koldusállást” építettek. E sorok írója az épületet az 1950-es évek elején még ebben az állapotban látta. Az utána következő évtizedek alatt a kúria sorsában történt változásokról a következő fejezetekben számolunk be.

3. rész

A kúria sorsa a II. világháború alatt és után 1944 - 1952. Közismert, hogy a II. világháború kezdeti sikerei után a tengelyhatalmak egyre csökkenő katonai és gazdasági ereje következtében, de főleg a sztálingrádi vereség és a Donkanyari küzdelmek súlyos ember - és anyagi áldozatai miatt a korábbi folyamatos győzelmek után a „rugalmas elszakadásnak” álcázott általános visszavonulás állt be. Ezen idő alatt is folytak a harcok, katonáink minden hősi elszántsága és áldozata ellenére 1944-re a front már a Kárpátok vonalát is elérte. Itt még ideig-óráig fel lehetett volna tartóztatni a szovjet előrenyomulást, de a román kiugrás miatt dél felől megnyílt az út a már román erőkke1 is megnövekedett ellenség előtt.
Budapest eleste után már csak az u.n. „Margit - vonal” - ban reménykedtek a németek és ennek a vonalnak volt egyik fontos pontja Nagybajom. Itt a német és magyar erők 1944. novemberétől 1945. márciusáig tartották a frontot. Ekkor a község kiürítését is elrendelték, sokan a szovjetek ismert erőszakosságaitól tartva önként, mások kényszerből távoztak. Mégis mindennek ellenére sokan maradtak a községben, akik itt vészelték át az ostromot, vagy éppen áldozatul estek a harci cselekményeknek.
Az ostrom Nagybajomban - mint általában mindenütt az országban óriási károkat okozott. E kis ismertető munkának nem feladata, hogy a harci eseményeket ismertesse, erre hivatottak a hadtörténészek. Itt elsősorban a Sárközy kúria sorsával kell foglalkoznunk.
Az épület akkori tulajdonosa Sárközy Miklós a front közeledtére családjával Zalacsányra menekült, ahol rokonánál, özv.gróf Batthyány Józsefnénál vészelte át a vészterhes időszakot. Csak a front elvonulása után pár hónappal látogatott el Nagybajomba. Az épületet feldúlva, kifosztva, háborús sérülések, belövések nyomaival találta. Látható volt, hogy ide visszatérni és folytatni a régi életet már nem lehet. Eltávozott és többé nem is tért vissza. Birtokát, mivel az l000 kh - at meghaladta, elkobozták, a ház körül 600 négyszögölet meghagyva a teljes belsőséget is kisajátították a földreform során. Ennek az eljárásnak az igénybevételi jegyzőkönyve azonban tartalmaz egy - a témához tartozó - kitételt. Nevezetesen azt, hogy a kúria nagy kiterjedésű, gondozott, ősfákkal benőtt parkját mint „védett közparkot” veszi igénybe a Zöldigénylő Bizottság. Szép is, jó is lett volna, ha a parkot megtartja és közkinccsé teszi a község vezetése. Nagybajomnak lett volna egy történelmi levegőjű, költői ihletésű emlékparkja, ahol Csokonai, Pálóczi Horváth és sok más jeles személyiség sétálgatott.
Abban az időben még más volt a közgondolkodás. „A múltat végkép eltörölni...” volt a jelszó s e jelszó alatt azt értették, hogy pusztítani mindent, ami a múltra emlékeztet.
A park sem kerülhette el a sorsát. E sorok írója 1951-52-ben még látta a régi százados fákat, pusztulása folyamatában is lenyűgöző parkot. Az akkori rend urai azonban rávetették magukat a lakóteleknek is ígéretes területre és sorban felparcellázták a „védett közparkot”. Ma itt - ott áll még egy - két famatuzsálem, a régi idők tanújaként. De éveik, talán hónapjaik meg vannak számlálva.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a telekéhséget sikerült kielégíteni úgy, hogy az épület körül megmaradt mintegy 0,5 ha, terület, benne pár ősfa, egy nagyon öreg szomorúkőris, egy különleges, hatalmas tujafa, százados magnólia és egy óriás vadgesztenye.
A park mai állapotáról később lesz szó, a múzeummal kapcsolatban. A kúria sorsa a továbbiakban úgy alakult, ahogyan a többi, elhagyott úrilak, amelynek a gazdája nem tudta, vagy nem is akarta az épületet használni. Az elhagyott épületet olyan egyének szállták meg, akik nem ismerték a múltját, de ha ismerték volna, az akkor sem jelentett volna számukra semmit. Ami még megmaradt, p1. régi antik kályhák, szétszórt iratok, könyvek, széthordták, szétverték, eltüzelték.
Az 50-es évek közepe táján a község vezetése úgy határozott, hogy az épületet szolgálati lakásokká alakíttatja át. Ez alkalommal hat lakás kialakítására került sor. E változás jó volt a tekintetben, hogy az épületnek végleges, rendes lakói lettek, állatorvos, gyógyszerész, tanár, rendőr stb...! de rossz volt amiatt, hogy a lakáskialakítások során a tervezést és kivitelezést nem megfelelő szakemberre bízták. A tervező egyszerűen csak a célszerűséget tekintette és nem vette figyelembe, hogy egy műemlék értékű épülethez nyúl. A klasszicista stílusú ablakokat lecserélte jellegtelen, nagyobb méretű nyílászárókra, a homlokzat vakolatdíszeit, szemöldökpárkányait leverette, az összes ajtót „szocreál” egyenajtóra cseréltette ki.
Ezen átalakítás során a folyosó külső, már korábban befalazott boltíveibe ajtókat vágtak, a körfolyosót is lakásonként felszabdalták. Bevezették a gázt, ennek folytán körben a falakon kívül helyezték el a vezetéket, lakásonként a gázórákat. Erről az állapotról egy 1990-ben készült fénykép alapján, mely a torony egy részletét ábrázolja, alkothatunk fogalmat. Úgy vélem, a látványhoz nem kell kommentár.

A múzeum születése (4. rész)

1952-ben, amikor feleségem családjának lakóházát, a Sárközy Jenő által 1896-ban épített kúriát 24 óra alatt el kellett hagynunk, sok régi emlék ment veszendőbe. De ki is gondolhatott akkor arra, olyan körülmények között, hogy majd valamikor múzeális jelentőségre emelkedő tárgyakat mentsen? Egyedül fontos csak az volt, hogy a túlélést a család számára biztosítsuk. A bútorok, egyéb berendezési tárgyak, ami pillanatnyilag né1külözhető volt, eladásra kerültek, vagy megőrzésre megbízható embereknek lettek átadva. Ezeket később Kaposvárra költözésünk után részben el tudtuk hozni, de jelentős részük végleg elveszett. Megmaradt néhány fontos dolog, p1. Sárközy Jenő levelesládája, melyben másfél évszázadra visszamenően a családi levelezések, gazdasági iratok hiánytalanul ma is megvannak.
Mindezeken túl magunkkal vittünk több olyan, a helytörténet szempontjából fontos és értékes anyagot, melyek végül a mai múzeum berendezésének lényeges kellékeivé váltak.
Kaposváron 1960-ra abba a helyzetbe kerültünk, hogy belefoghattunk egy családi ház építésébe, mely még abban az évben beköltözhetővé vált.
Múltak az évek, évtizedek, az idős szülők elhaltak, gyermekeink önálló családot alapítottak, így magunkra maradva, nyugdíjazás előtt állva azt kérdeztük magunktól: Hogyan tovább?
Akkoriban már, a 80-as évek vége fe1é a rendszerváltás előjelei mutatkoztak és nem tűnt lehetetlen elgondolásnak hogy visszaköltözzünk Nagybajomba. Ennek az elképzelésnek az alapját az adta, hogy az 56-os forradalom után az évek múltával fokozatosan megnőtt az érdeklődés a mú1t értékei iránt. Így került sor arra a „Somogyi Hírlap”-ban megjelent újságcikkre, mely szinte újra felfedezte” Sárközy Istvánt. Egyúttal közölte a család tulajdonában lévő két festményt, melyek őt és feleségét Chernel Esztert ábrázolják. A képek Donát János művei, 1819-1820-ban készültek és ma is a család tulajdonában vannak. Ennek következményeként kerültünk kapcsolatba a megyei múzeum igazgatóságával és felvetettük, hogy esetleg nem lenne-e érdemes Nagybajomban egy kisebb irodalom - és helytörténeti múzeumot létrehozni.
Egy elnéző mosoly volt a válasz. Később azonban megismerkedtünk dr. Andrássy Antallal, ki akkor a megyei levéltár igazgatója volt, aki rögtön fel karolta az ügyet. A nagybajomi tanáccsal való jó összeköttetését kihasználva elérte, hogy a testület is jóváhagyja a múzeum alapításának ötletét. A megvalósítás természetesen nem ment simán. Mindenek e1őtt magunknak kellett lakást biztosítani Bajomban. Nem is gondoltunk - nem is gondolhattunk - arra, hogy a régi Sárközy házak valamelyikében juthatnánk újra otthonhoz. Magunknak kellett a kérdést megoldani. Ehhez mindenekelőtt el kellett adnunk a 30 éven át lakott, építgetett kaposvári családi házunkat, mely lépés mindkettőnk számára nagy szívfájdalommal járt. De akkor már a kocka el volt vetve, nem volt visszaút.
Hosszas keresgélés után a nagybajomi posta feletti egyik öröklakást vásároltuk meg, mely kezdetben előnyös vételnek látszott, de amely lépésünket később nagyon megbántuk. Az eladó, - a Kaposvári Ruhagyár - ugyanis elhallgatta előttünk azt a hibát, hogy a lakás télen, hóolvadás idején beázik. Volt olyan év, hogy a lakás utcai szobájának mennyezete egészen a szoba közepéig átázott. Ezt a problémát idővel megoldottuk ugyan, de a lakástól örökre elment a kedvünk.
Nagybajomba való kiköltözésünk nem jelentette egyben azt is, hogy a múzeum berendezését el is kezdhettük volna. Tanácsi testületi határozat ugyan volt, de megfelelő helyiség nem. A múzeumba szánt tárgyak, bútorok részben még nálunk, részben ismerősöknél, újonnan szerzett barátainknál voltak elraktározva. De érdemes volt várni, mert a sors kegye végtére is a legkedvezőbb lehetőséget teremtette meg úgy a múzeum, mint saját magunk számára. Természetesen ez sem ment egyszerre.
Első lépésben a múzeum elhelyezésének kérdése oldódott meg.
Mint korábban említettem, Sárközy István lakóházában előbb szolgálati, később bérlakások voltak. Az épület azonban az „előkelő múlt” ellenére sem volt ideális felszabdalt formájában lakások céljára, A ház kezdett lassan megürülni. Elhunyt Román Béla tanár, később Angló Imre fodrász özvegyének lakása ürült meg. Ez a lakás a torony alatti két - és félszobát foglalta el. Az idős hölgy elhunyta után, 1992-ben az akkor már önkormányzati testület úgy határozott, hogy ide helyezi el a javaslatunkra „Sárközy István”-ról elnevezendő helytörténeti múzeumot.
Az indulás soha nem könnyű. Az első lépést az önkormányzatnak kellett megtennie, A felszabadult lakást alkalmassá kellett tenni egy kiállító hely céljára.
A meglehetősen lelakott lakást át kellett alakítani, kifesteni, nyílászárókat rendbetenni, a biztonságot szolgáló rácsokat felszerelni. Csak ezek elvégzése után kezdhettük meg a kiállítási anyag elrendezését. A kiállítás céljára átadott korabeli bútorok, festmények, szőnyegek hangulatossá tették a két kis helyiséget, míg a bejárattól balra nyíló egykori konyhában a rendelkezésre álló csekély helytörténeti anyag került elhelyezésre. Néprajzi tárgyaink úgyszólván alig voltak, ezek hiányát a látogatók később szóvá is tették. Ami az épület akkori külső megjelenését illeti, az bizony nem volt éppen vonzónak mondható. A háznak azon a frontján, ahol a múzeum elhelyezkedett, az Önkormányzat végzett ugyan egy „Potemkin - tatarozást” amely úgy - ahogy elfedte ugyan a kúria lepusztult voltát, de ekkor többre nem tellett. A torony közepén a csodával határos módon épen megmaradt a családi címer, melyet vastagon takart az időközben rárakódott mész. Egy álló napig tartó munkába telt, míg finom vésővel le tudtam tisztítani az 1896-ban elhelyezett terrakotta családi jelvényt.
A park félméteresre nőtt gazban állt, ezt az avatási ünnepre az Önkormányzat lekaszáltatta. Ennek ellenére sem lett sokkal derűsebb a látvány a mindenfelé látható sufnik - budik nagyon elcsúfították az épület környezetét. Ilyen körülmények között érkezett el 1992. május 16-a, amikor a múzeum megnyithatta kapuját. Megtisztelte ünnepségünket Boross Péter akkori belügyminiszter, dr. Gyenesei István, a megyei közgyűlés elnöke, Ács Attila, a nagyközség polgármestere és számos képviselőtestületi tag, a község lakosai közül is sokan. A legörvendetesebb tény számunkra mégis az volt, hogy a Sárközy család leszármazottai mintegy 40 - 50 fővel képviseltették magukat. Sok egymástól távol élő unokatestvér, rokon, itt találkozott, ismerkedett meg egymással.
A múzeum emlékkönyvét lapozgatva az első látogatók bejegyzései közül az alábbi jelentette számunkra addigi munkánk igazi elismerését:
„Gyermekkorom óta először lépek be szülőházamba és egy múzeum várt, ami csodálatos kis ékszerdoboz a sok szeretettel gyűjtögetett családi emlékek méltó helye az utókor részére...”Sárközy Nicolette”

A változások kora 1996. (5. rész)

Néhány év elteltével a ház életében változások kezdődtek. Elköltözés, csere stb. útján megtérült az épület jelentős része, így mód nyílt arra, hogy a múzeum időközben jelentősen megnövekedett anyagával az északi szárny utcai két nagy szobáját, valamint további három kisebb helyiséget a hozzá kapcsolódó folyosórésszel kiállítás céljára birtokba vettük. Az így ugyancsak lakatlanná vált déli szárnyat a toronnyal megvásároltuk, ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy a múzeum további sorsát, fejlesztését, "üzemeltetését” kézben tarthassuk.
Az 1995-ben hivatalosan múzeummá nyilvánított intézmény sorsa sokkal kedvezőbbé,a jövőt illetően sokkal biztatóbbá vált. Igaz, az átköltözés némi hátránnyal is járt, ugyanis a kiállító helyiségek továbbra is abban a lelakott, lepusztult állapotban voltak, ahogyan korábbi lakói kiköltöztek belőlük. Közben megkezdtük az általunk birtokba vett déli szárny felújítását. Természetesen először ezt is belül kellett rendbe hozni, ahol lehetséges volt, az eredeti állapotot visszaállítani.
a kastély épülete a kastély épülete a kastély épülete Sárközy István mellszobra
Így került sor a befalazott boltívek kibontására, ezek megfelelő nyílászárókkal történő ellátására. Az ablakokra visszakerültek a rácsok, zsaluk, a lakáshoz egy odaillő bejáratot alakítottunk ki. Mindezek után a külső - belső tatarozás, festés következett, melynek eredményeképpen az egész épület külleme megváltozott. Illetve csak a teljes utcafront és a belső terek általunk lakott része.
A kúria utcai homlokfalán régi fényképek tanúsága szerint egy klasszicista stílusú vázadísz volt kialakítva. A lakásokká történt átalakításkor leverték. Helyére 1998-ban a nagybajomi önkormányzat az akkor még létező Faluszépítő Egyesülettel karöltve márvány emléktáblát helyezett el, melyen a következő szöveg olvasható:

VÉDETT ÉPÜLET
XVIII. SZÁZADI NEMESI KURIA
A NADASDI SÁRKÖZY CSALÁD
ŐSI LAKHELYE
E HÁZ VENDÉGE VOLT 1798 JÚNIUSÁTÓL
1799 MÁJUSÁIG
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
A FELVILÁGOSODÁS JELES KÖLTŐJE
ÁLLÍTATTA NAGYBAJOM
NAGYKŐZSSÉG ŐNKORMÁNYZATA
ÉS FALUSZÉPÍTŐ EGYESÜLETE 1998

Az ezredfordulóra a múzeum életében is felgyorsultak az események. Az önkormányzat sikeres pályázata folytán elnyert pénzből megkezdte az eddig elhanyagolt állapotban lévő északi, múzeumi szárny külső-belső renoválását. A lakásokká felszabdalt épület felesleges elválasztóit kibontották, helyreállítottak a folyosón három boltíves nyílást. Eltűntek a felesleges gázvezetékek és órák, az egész kúria új, egységes külső vakolatot, festést kapott. Egyidejűleg a belső térben a kiállítások igényeinek megfelelő kialakítások is megtörténtek, végül a tető az addigra már meglehetősen elavult, hiányos palahéjazat helyett új hódfarkú cseréppel lett befedve. Az így rendbehozott belső térben a darabszámában is, minőségében is folyamatosan gyarapodó helytörténeti emlékeket valóban múzeumhoz illően lehetett elhelyezni.
A felújítás hatása a látogatók számának növekedésében is megmutatkozott. A kezdeti idők éves 3oo-35o fős látogatottsági mutatója egy-két éven belül közel a kétszeresére nőtt. Sokat nyomott a latban az épületet körülvevő kis maradék park lehetőség szerinti rendbetétele, mely által az addig elhanyagolt külsőt mutató kis úrilak vonzó, „vendégcsalogató” arcát tudta mutatni a közönség felé.
Az egyes jelentősebb események kapcsán rendre összejöttek az érdeklődők a család különböző ági leszármazottain túl Nagybajomból közeli és távolabbi településekről. Ilyen alkalom volt p1. 2000- ben a II. világháború alatt a bajomi harcokban hősi halált halt és ismeretlen helyen nyugvó német és magyar katonák emlékére felszentelt harang ünnepélyes avatása. Az eseményről egy korabeli újság így számolt be:
„...A nagybajomi helytörténeti múzeum udvarán egy lélek- harangot szenteltek, mely ettől az évtől kezdve minden évben halottak napja estéjén ezeknek a katonáknak emlékére szólal meg. Maga a harang 1909-ben készült, a háború alatt megsérült, ezért beszállították a nagybajomi plébániára. Gombos Lajos őrbottyáni műhelyében restaurálták és Székelyfi József fafaragó által művészi kivitelű új harangházat kapott. A haranglábon német és magyar nyelvű felirat emlékeztet a hősi halált halt katonákra.
Az avatási Ünnepségen dr. Ravasz István őrnagy a Hadtörténeti Múzeum képviseletében vezényelte a korhű egyenruhába öltözött díszőrséget. Jelen volt és beszédet mondott Günter Nejad, a Német Szövetségí Köztársaság attaséja, Ács Attila akkori polgármester. Az egyházak részéről ökumenikus áldással zárult az ünnepség.”
Egy másik jelentős esemény volt Sárközy István mellszobrának avatása, melyet Orosz Gergely nagykanizsai művész alkotott. Az emlékmű létrejöttét a Sárközy család nagylelkű adományai tették lehetővé.
Ez alkalommal is megjelentek a családtagokon kívül a város elöljárói, országgyűlési képviselőnk, a helyi lakosság közül is számosan. Az ünnepséget vidám hangulatú fogadás zárta a kúria összes termeiben.
2004. május 8.-án került sor a 2002-ben elhunyt Tibol László. Nagybajom város díszpolgára, festőművész emlékszobájának avatására. Köszöntőt mondott Ács Attila akkori polgármester, a művész életét és munkásságát Kertész Sándor festőművész méltatta. Közreműködött - mint minden rendezvényünkön - Nagybajom Város Vegyeskara és Táskai Emese fuvolaszólója.
A külön e célra kialakított teremben elhelyezésre került egy válogatás a művész alkotásaiból, melyek Önmagukért beszélnek. Itt, e helyen nem tudnám jobban érzékeltetni Tibol László művészetét, mint 2000. májusában írott saját szavaival:
„...Egy alkotónak - bármilyen szinten műveli is mesterségét vagy foglalkozását, - a megmérettetésen túl egyben ünnepnapot is jelent, ha közönség elé állhat munkáival, hiszen ezek a munkák azért készültek, hogy mások is megtekintsék. Ha közülük csak egy is megnyeri valaki tetszését, már érdemes volt csinálni...”

Séta a múzeumban (6. rész)

A bejárat arra a folyosóra nyílik, ahol még látható az 1699-ben már meglévő, kelheimi kőből készült járólap borítás egy szakasza. Az épületet nem múzeumnak tervezték, így gyakran nehézséget okoz nagyobb létszámú látogató csoportok e kis folyosó részben történő fogadása.
A kiállítási anyag 15-18. századi része itt nyert elhelyezést. Időrendi sorrendben tekintjük át a főbb látnivalókat, a XV. századi Koroknyai-vár történetével kell kezdenünk. Maga a vár Nagybajom ÉK-i sarkában, közvetlenül az Ujvárfalva - Somogysárd- Nagybajom hármashatár közelében állt. Az erősség még a 15. században, Mátyás király idejében épült. A várról ugyan csak 1509-ben történik említés, de korábbi keletkezésére a mintegy két évtizede történt magán - kutatások során előkerült reneszánsz kőfaragvány és egy Mátyás király címerét ábrázoló töredék utal. Viszonylag kicsi, de erős építmény volt, kőfalakkal, kívülről sánc és sövény védművekkel. 1555-ben a török elfoglalta a várat, de 1556-ban az egyesült magyar és császári seregek rövid, de heves ostrom után visszafoglalták. 1557-ben már ismét a török volt a várban az Úr. Sorsáról még annyi adatunk van, hogy 1665 táján még állhatott. A török kiűzése után Korotnát is elérte a feleslegessé vált végvárak sorsa. Pusztulásnak indult s mára csak a föld alatt lehet sejteni falmaradványait. Látható még az egykori várárok s nyilvánvaló, hogy sok korabeli tárgyat, kőfaragványt rejt még a föld mélye. A vár területe régészeti védettség alatt áll.
az egyetlen tanköny a múzeum tárgyai
A már említett magánkutatások során számos fegyver - és eszközmaradvány is előkerült. A vár emlékét idéző tárló tartalmaz még török és magyar fegyvereket, pajzsot, sisakot, kardokat stb.
A folyosó falát körben 17 címer díszíti. Ezek a címerek Nagybajom létezésének kezdetétől a 17. század végéig tartó időszakban a jelentősebb földesúri családok, nemzetségek címereit mutatják be. S ha már a címereknél tartunk, a folyosó déli zárófalán egy hatalmas, bronzból készült kétfejű sas látható, mellén a magyar állam- címer pajzsával. E heraldikai különlegességnek vallástörténeti vonatkozása van. A 18. századi u.n. „vallási türelmetlenség”- nek II. József császár 1781. évi, u.n. „türelmi rendelet”-e vetett véget, E rendeletet követően a protestánsok vallásukat szabadabban gyakorolhatták, imaházakat, iskolákat építhettek, saját lelkészt tarthattak. E feletti örvendezésüket és hálájukat sajátos módon fejezték ki. Elhelyezték templomuk tetején a császár címerét, a birodalmi kétfejű sast, mellén a magyar címerrel. Ez a megjelenítés nem ellentmondás, Magyarország ugyanis abban az időben az Osztrák Birodalom egyik tartománya volt.
Ennek a jelképnek különleges értékét az jelenti, hogy mindössze négy darabról van tudomásunk, amelyek még ma is megvannak. Ebből három van Magyarországon /Veszprém, Kötcse és Nagybajom/ és egy Ausztriában /”Felsőőrön./ Elképzelhető, hogy pincében, padláson még fellelhető pár példány, idővel talán ezek is előkerülnek.
Ugyanezen folyosó északi végén a falhoz rögzítve áll egy latin nyelvű felirattal ellátott homokkő síremlék. Kiskorpádon, a gigei út mellett egy magas homokdomb áll, a község egykori régi temetőjének a helye. Ennek legmagasabb részén még ma is több régi síremlék található. Itt van a Sárközyek ősi temetkező helye, egy hatalmas földalatti kripta. Itt nyugszik számos ős, többek között Sárközy István és felesége, Chernel Eszter is. Az ő síremléküket ma már hiába keresnénk, mindkettőt a csurgói ginmázium parkjában lehet ma m egtalálni, Szép terv volt, hogy síremlékeiket hamvaikkal együtt áttelepítsék Csurgóra, hogy ott, a parkban díszsírhelyen nyerjenek örök nyugodalmat, Sajnos, a kripta felnyitásakor a hatalmas üregben számos beazonosíthatatlan koporsót találtak. így csak a síremlékeket vitték el, a hamvak továbbra is Kiskorpádon maradtak, jeltelenül. Az itt látható, félkörív záródású. homokkőből készült lapos kőfaragvány Sárközy István apjának, Antalnak a síremléke 1779-ből, melyet egy hatalmas szélvihar a földre döntött, kettétört és már nem lehetett újra felállítani. Így került ide, a múzeumba. Az elvitt és tönkrement síremlékek helyett a ma is álló, Sárközy Albert nyughelyét jelző obeliszk talapzatára lett egy tábla felerősítve, a fenti három családtag neveinek feltüntetésével.
Sárközy Antal síremléke mellett a nagybajomi református temetőből származó két öreg faragott kopjafa áll, jellegzetes bajomi mintákkal díszítve. Az egyik felső végén csúcsban, a másik kettős ék alakú bevágásban végződik. E minták jelzik az alattuk nyugvók nemét, az előbbi férfi, az utóbbi női elhunytra utal. Jellegzetességük miatt a református temető kopjafás része műemlékileg védett.
A nyolcvanas évek végén a nagyközség elnyert egy pályázatot a védett temető kopjafáinak restaurálására, konzerválására. Akkoriban ez a munka végre is lett hajtva, de már újból aktuális lenne egy felújítás. A szerves anyagból készült műemlékek állandó gondozást igényelnek. Ha nem törődünk velük, pár év után egy újabb védett értékkel lesz szegényebb Nagybajom.
Közvetlenül a kopjafák mellett két tábla függ a falon, melyek még a török időket idézik. Török adólajstromok 1554. és 1573. évekből. A dokumentumok természetesen másolatok! A táblázatok alatt a török szöveg magyar fordítása olvasható. Tanulságos olvasmány, az APEH is vehetne belőle ötleteket. 1573-ban például a bajomiak 17 féle jogcímen fizettek adót a töröknek, kezdve a kapuadótól a vöröshagyma és fokhagyma tizeden át a kirótt büntetés pénzekig.
Helytörténet II. 19.-20. század!
Az előbbinél lényegesen nagyobb, tágasabb helyiségben a 19.-20. század nagybajomi, ma még fellelhető történeti emlékeit mutatjuk be.
A bejárattól balra lévő kis tárlóban a sajnos elég csekély számú irodalomtörténeti dokumentumot állítottuk ki. Pálóczi Horváth Ádám két eredeti kiadású munkája, A „Statistica” 1817 és a „Rudolphias” stintén 1817. évi kiadások, valamint az „ötödfélszáz énekek” c. művének egy példánya. Sárközy István 1784-ben kezdett „Verses napló”-jának egy másolati, míg titkosírású naplójának egy eredeti példányú töredéke emlékeztet a ház egykori nagy műveltségű gazdájára. Megtalálható még itt Sárközy Imre: „/ nadasdi Sárközy család” c. családtörténeti munkájának 1906. évi kiadása. Csokonai Vitéz Mihályról van a legkevesebb anyagunk - érthető okokból kifolyólag. Az itt hajdan fellelhető számos emlék a már ismertetett dúlások folytán elveszett. Arcképén és nagy szerelmének Lillának arcvonásait ábrázoló grafikán kívül egy, Sárközy Istvánhoz írott levelének fénymásolata és műveinek összesített kiadása emlékeztet a nagy költőre, Nagybajom híres vendégére. A leggazdagabb irodalomtörténeti anyaggal Gyergyai Albert rendelkezik. Díszdoktori oklevelén kívül számos okirat, élete során elnyert kitüntetései - közöttük a francia becsületrend keresztje - irodalmi munkásságának néhány példánya került itt bemutatásra.
E tárló mellett valaha egy klasszicista kivitelű kályha állt, melynek üresen maradt fülkéjébe Nagybajom régi vezetésének emlékeit helyeztük el. Látható itt egy 18.-19. századi kovácsoltvas pénztárláda, bakteralabárd, kisbíró dobok, csendőrkard és egy szégyenkaloda, melyet az u.n. „kikapós menyecskék” nyakába illesztve, két kezét is a kalodába zárva szégyenítették meg a delikvenst. Csak emlékeztetőül: „Az vesse rá az első követ...” Ugye ismerős...? A következő tárló egy régi falusi iskola jellemző tárgyait tartalmazza. Palatábla, palavessző, kalamáris, tanítói oklevél 1918-ból, táblakörző, szemléltető eszközök, tankönyvek.
Ebben az anyagban legérdekesebb talán az 1845-ős kiadású „Hármas Kis Tükör”, mely a 18. sz. közepétől a 19. sz. közepéig volt a falusi iskolák egyetlen tankönyve. Amíg a nebuló iskolába járt, ezt az egyetlen könyvet kellett tanulnia. (Csillog is a diákság szeme, amikor erről hallanak!)
A falon egy, az 1920-as évekből származó, fehér selyemre hímzett dalárda zászló látható, a következő felirattal: „”Daloljatok, míg ajkatok szabad, a dalból élet és remény fakad”.
Tovább haladva a nagybajomi egyházak emlékeivel találkozunk. Elsőnek egy kisebb, fekvő tárlóban az egykor jelentős létszámú zsidóságra emlékeztető tárgyak láthatók. A II. világháború előtt, 1932-ben 112 izraelita vallású lakost tartottak nyilván. E szám a II. világháború végére jelentősen növekedhetett, mert a mai Kossuth utcát, mely a Fő tértől a róm. kat. templomig tart, egyszerűen csak „Zsidó utcá”-nak nevezték a helybeliek. Az utcában volt a zsinagógájuk, iskolájuk, számos iparos és kereskedő üzletük. A vészkorszakot többen túlélték, visszajöttek, de az 50-es, 60-as években elvándoroltak Bajomból. Ma már senki sem él itt az őslakos zsidók leszármazottai közül. Az itt kiállított izraelita vallási emlékeket (tóra- takaró, imasál, Machzor stb.) úgy szedtük össze különböző adományozóktól. Egyedül az öt korabeli fénykép eredeti bajomi vonatkozású, a 19. sz. végén itt élt Armuth család tagjait ábrázolja.
A mellette álló nagyméretű tárlóban a katolikus és református egyházak szertartásaihoz tartozó különböző tárgyak kerülnek bemutatásra. A tárló legfeltűnőbb darabja egy 19. századi selyemmel művészien hímzett kazula /miseruha/ stólával, emellett számos kisebb szakrális tárgy, ereklyetartó, palástcsat, faragott tölgyfa misekönyvtartó a négy evangelista nevével, szintén a 19. századból valók. Látható itt még számos 19-20. századi biblia, misekönyv, predikációs könyv, úgy katolikus, mint református részről. Mindkét felekezet 18. században keletkezett legrégibb anyakönyvei is fellelhetők a kiállított tárgyak között. A katolikus egyház részéről 1740-ből, a reformátusok 1703-tól vezetett vegyes anyakönyveit tekinthetik meg a látogatók. Különösen érdekes a reformátusok anyakönyve: Egy régóta tisztázatlan kérdésre látszik válaszolni az 1820. évi halálozási rész egyik oldalának alábbi bejegyzése:
„Pálóczi Horváth Ádám tábla bíró úr 61 esztendő Tüdőgyulladás” Mindmáig vitatott, hogy hol van valójában eltemetve a jeles költő, jogász, földmérő -polihisztor. Petrikeresztúron áll egy síremléke, melyet állítólag kb. 100 esztendeje emeltek, de a bajomi öregek között is akadt olyan, aki határozottan állította, hogy a költő igenis a bajomi temetőben nyugszik, néhányan még a sír közelítő helyére is emlékeznek. E feltevést látszik alátámasztani a fentebb említett bejegyzés. Ugyanis a református egyház szabályai szerint az elhunytat ott anyakönyvezték, ahol eltemették. Megérdemelne legalább egy emlékkopjafát, hasonlatosan a kolozsvári „Házsongárdi Temetőben” nyugvó Apácai Csere János és felesége, Aletta van der Maet jelképes síremlékéhez.
Még a református egyház tárgyi emlékeinél maradva, ők is rendelkeznek a katolikusok anyagában említett, gyönyörűen kidolgozott kazulához mérhető hímzett textíliával. A terem közepén álló asztalon kiterítve szemlélhető egy 2x2 m2. terjedelmű sötétkék selyemre hímzett úrasztala terítő. A múzeum anyagának gyűjtése során az egyháznál egy dobozból került elő, gyűrötten, foltosan, szakadtan. Csak annyit tudtak róla, hogy régi darab, már nem használják.
Hazahozva és kiterítve megállapítottuk róla a következőket: Hímzése valódi aranyszállal történt /skófium/. A hímzés szimbolikája egyértelmű: búzakalász és szőlőfürt -Krisztus teste és vére. Ami viszont helytörténeti szempontból különösen értékessé teszi, az a rajta lévő, négy oldalán körbefutó köriratból derül ki:
„N.BAJOMI RECCLEZSIAE MDCCCXXVIII TS. CH. CH. E. AJÁNDÉKOZTA” A monogramjával jelzett adományozó pedig nem lehetett más, mint Tekintetes Chernelházi Chernel Eszter, Sárközy Istvánné, a kúria korabeli úrnője, Csokonai vendéglátó háziasszonya.
A terítő kellő tisztítás és restaurálás után asztalra fektetve kerül bemutatásra, plexi lapokkal fedve, tekintve hogy a régi selyemanyag felfüggesztve már nem bírja el a nehéz aranyhímzés súlyát. A református egyház részéről letétbe helyezett szakrális edények közül legelőször az 1783-as évszámmal ellátott nagyméretű ónkannát említem. II. József türelmi rendelete után indult meg a protestáns hitélet szabad gyakorlása Bajomban is. Ekkor szerelték fel, ill. egészítették ki a szertartásokhoz szükséges tárgyakkal az egyházat. E tárgyak közé tartozik az említett ónkupa is, melynek adományozója felirata szerint: „N: BAJOMI EVANG: REFORMATA SZEKLEZSIE: 1783”. Alatta a következő szöveg olvasható: „T:S:P. UR és T:S: SÁRKÖZY Ajándékozták”
A felirat az 1783. évszámig gyakorlott, az ajándékozókra vonatkozó szövegrész primitív vésnöki munkára utal, valószínűleg utólag vésték fel. Egészen hasonló az előbbeni ónedényhez egy kisebb példány, mely a templom 1980-ban történt tűzvész általi pusztulása után a törmelékből került elő. Sikeres restaurálása után az előbbenivel teljesen megegyező felirat olvasható az oldalán.
Megjegyzés: A szövegben szereplő „PiJr” feltehetően Paiss Boldizsárra utal, mely családdal később a Sárközyek rokonságba is kerültek. A református egyház ónedény készletéhez tartozik még egy keresztelő tál és egy finom kivitelű kanna, melyek felirata, annak betűtípusa az évszámig teljesen megegyezik a fentebb említett ónkannákéval. Ezeken viszont nem szerepel az adományozókra való utalás, de nagyon valószínű, hogy ugyanők lehettek.
Tovább haladva a látnivalók során az I. világháborúra emlékeztet egy m. kir. honvédhuszár teljes uniformisa, melyet annakidején a nagybajomi Böjtös István viselt. A család évtizedekig őrizte, közben több alkalommal színielőadásokhoz kölcsönkérték, egy ilyen alkalommal a mentéje már nem került vissza a tulajdonosokhoz. A „Nagybajomért Alapítvány” segítségével a mentét egy rekonstruált példányával pótoltuk s így teljes díszben látható az egykor dicső fegyvernem katonájának egyenruházata.
A következő tárló a nagybajomi iparosok-kereskedők eszközeit, szerszámait, tárgyi és írott emlékeit őrzi. Láthatók itt cipész, lakatos, borbély, fodrász, gyógyszerész, szódás, vegyeskereskedő emlékek, úgyszintén az ács és asztalos mesterek szerszámai.
A tárló különlegességei közül az egyik egy 19. századból származó óráseszterga, melynek pontos mása pár éve egy Budapesten szereplő svájci óráscég kiállításának egyik fő attrakciója volt. Büszkén állították, hogy még az 50-es években is használatban volt.
No, ezért nem kell Svájcba menni...
A másik érdekes tárgy egy súlykészlet. A kilogramm súly- rendszer előtt használt mértékegység, a „font” és annak törtrészeit képező, különböző értékű „lat”-ok. Régről származik nyelvünkben a „fontos”, „megfontolt”, „fontolgat”, illetve a „sokat nyom a latban” „latolgat”, „minden erejét latba veti” stb. kifejezések.
Az iparosság emlékét számos fénykép, irat őrzi. Ezek talán legérdekesebb példánya egy 1837-ben keltezett irat, mely arról tanúskodik, hogy bizonyos „nemes Drinóczky József kűmíves maiszter” becsületes, jó iparos, ellene sem munkájával, sem számlázásával” „takszálásával” kapcsolatban panasz nem merült fel. Fentieket igazolja a „Nagybajorni egyesült Céh” /vagy ahogyan az iratban szerepel:
„Ché’ aláírásokkal és pecsétjével.
Az irat Nagybajom történetében azért érdekes, mert jelenleg ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy Nagybajomban igenis volt az iparosoknak saját céhük, noha a korábbi helytörténeti irodalom ezt határozottan tagadja.
Történelmünk egy igen szomorú és tragikus végzetű szakaszához érkeztünk: A II. világháború borzalmai elérték Nagybajomot is. A községnél 1944. novemberében a német-magyar erők megvetették a lábukat és egészen 1945. március elejéig tartották a frontot. Ekkor indítottak a „mieink” egy ellentámadást a szovjetek ellen. Kezdetben komoly eredményt sikerült elérniük, de végtére a kezdeményezés kifulladt.
E harcokat szemléletesen ábrázolja az a 2m2-es terepasztal és tablósorozat, mely tartalmazza a korabeli katonák ruházatát, felszerelését, fegyverzetét. A terepasztalon mintegy 70 figurával bemutatott csatajelenet minden egyes alakja egyedi kidolgozású. Ezeket a katona-figurákat egy Brazíliában élő, magyar származás egyetemi tanár készítette, ajándékba a múzeumunk részére. A harci eszközöket, a háttér festését egy baráti csoport állította össze, szívességből! Áldozatkész munkájukért ezúton is köszönetet mondunk. A háború mindkét oldalon rengeteg áldozatot követelt. Az elesett szovjet katonákat díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra, a német-magyar katonákat pedig ott „kaparták el”, ahol éppen elestek. A múzeum parkjában ma is nyugszik 4-5 ismeretlen német katona, kiknek sírhelye ismert. 2005-ben egy kis sziklakerttel jelöltük meg nyughelyüket és egy szabályos katonasírt alakítottunk ki, kereszttel, sisakkal, ahogy illik. A kereszten kis réztábla jelzi: „Hier ruhen unbekannte Deutsche Sollaten + 1945”
A sírt azóta számos, 1944-45-ben az itteni harcokban részt vett veterán német katona kereste fel, egy Németországban megjelent újságcikk alapján. A terem sarkában áll még egy nagy üveges tárló, melyben az itteni harctéri cselekményekben részt vevő, különböző nemzetiségű katonák felszerelési tárgyaiból egy kisebb gyűjteményt helyeztünk el. A tárgyak egy jelentős része a M. Hadtörténeti Múzeum jóvoltából került itt kiállításra.
A tárlótól balra a „Katonaélet” c. újságban megjelent cikkből Bozsoki Jánossal, Nagybajom szülöttjével ismerkedhetnek meg látogatóink. A II. vh.-ban véghezvitt kimagasló hőstettéért a legmagasabb vitézségi kitüntetést, az arany tiszti keresztet kapta meg.

A Sárközy emlékszoba (7. rész)

A kővetkező terem a múzeum névadójának, a Sárközy családnak emlékét őrzi. A. 18. század végi - 19. század elejei hangulatot árasztó helyiség látnivalóit a bejárattól egy fülkében álló, finomművű biedermeier kályha vezeti be. Mellette a falon a család eredetét és a mai napig tartó leszármazását ábrázoló családfa függ. Felette egy a 19. sz. közepén készült fénykép látható, mely egy jó megjelenésű, daliás, hattyúprémes díszmagyarba öltözött férfit ábrázol. A kép Sárközy Vincét ábrázolja /1834-1884/ abban a díszöltözetben, melyet I. Ferenc József koronázásakor a somogyi díszbandérium tagjaként viselt. E képeket követően egy vitrin áll, melyben az említett időszak néhány jellemző - főleg női - kisebb - nagyobb használati tárgyát mutatjuk be. A főhelyet egy zsinórdíszes mellényke foglalja el. A magyaros mintázati „pruszlik” egy nagybajomi tanítónő, Mally Ferencné Kemény Sárika menyasszonyi ruhájának része volt.
Mellette báli legyezők, lornyon, melltű s több apróbb tárgy helyezkedik el. A kiállított tárgyak közül kitűnik az az aranyozott ezüstből készült ötvösmunka, mely egy egykori díszkard hüvelyének saruja volt. A vitrin tetején terrakotta szobor áll, mely „nemes Lendvai Józsefet” ábrázolja, aki több alkalommal volt a Sárközy család „házimuzsikusa” /L. Csokonai: Krisztina napra című köszöntő versét/
A szemközti sarokban egy empire ágy, éjjeliszekrény és egy kis mosdószekrénynek használt, márványlapos trumó fokozza a szoba korabeli hangulatát.
Az ágyat egy 18. századi, skófiummal hímzett terítő fedi, rajta csipkés pólyában egy kisbaba alszik. A mosdószekrényen egy kézzel festett mosdótál és kancsó látható.
Hollóházi fajansz, 1880/ Felette tükör és két nagyméretű festmény, melyek gyulai Gaál Gyulát és feleségét Vasdénnyei Máriát ábrázolják.
Az említett személyek nem voltak családtagok, adomány útján kerültek a múzeum tulajdonába. A kor hangulatát még jobban érzékeltető hatás kedvéért kerültek itt elhelyezésre.
A fentebb említett vitrin kiállítási tárgyai közül kitűnik még egy, a korra jellemző darab, egy bőrkötésű kis emlékkönyv. Az első bejegyzés dátuma: 1810. A könyvecskét lapozva a korszellemet látjuk visszatükröződni a bejegyzésekben. Az a tény, hogy - bár a könyvecske egy magyar kisasszonyé volt - és többnyire magyarok írták az emléksorokat, mindössze egyetlen magyar nyelvű bejegyzést találunk a német, francia, sőt angol nyelvű emléksorok között. A rózsakoszorúval díszített lapon az alábbi magyar emlékversike olvasható: Az aranynak a Tűz,
Teher a Pálmaágnak, Ütés a Tűzkűben titkon lakó Lángnak,
Hab a Tengereket járó Bátorságnak,
Szükség a próbája Igaz Barátságnak”.
A jobboldali belső sarkot egy festett szekrényes óra foglalja el, ajtaján 1763 évszámmal. Az óra ma is üzemképes.
A fal mellett itt egy neorokokó szalongarnitúra helyezkedik el, melynek asztala egy 18. századi kaukázusi csomózott szőnyegen áll. A kanapé fölött a falon Sárközy István és Chernel Eszter arcképei alatt a családtagokról készült, ma még fellelhető festmények, fényképek láthatók. A falakon körben további családi arcképek, korabeli fotók /pl. a kisasszondi, kiskorpádi kúriákról/ valamint Sárközy Elemér festőművész néhány alkotása látható.
Á helyiség talán legszebb, legértékesebb tárgyait a bejárattól jobbra elhelyezkedő nagy üveges szekrény tartalmazza. Ebben egy teljes férfi és női díszmagyar /esküvői öltözetek/ valamint egy Horthy korszakból származó századosi díszatilla került kiállításra. Az öltözetek hűen tükrözik a korabeli „úri világ” kifinomult ízlését és ugyancsak érzékeltetik a 19-20. századi mesteremberek kiváló szaktudását.
Napjainkban ismét készítenek ilyen, vagy hasonló díszöltözeteket, de a korabeli mestereknek még nem állhattak rendelkezésükre azok a modern eszközök, szerszámok, amelyeket a mai iparosság már természetesnek tekint.

Heraldikai és térképészeti kiállítás (8. rész)

Két egymásnak merőben különbözőnek látszó, de néhány ponton mégis kapcsolódó témakört mutat be az a kis kamara kiállítás, mely a következő helyiségben látható.
A bejárattól balra álló három tárlóban korabeli nemesi címerleveleket, pecséteket, a címertannal kapcsolatos hazai és külföldi címertani szakkönyveket ismerhetünk meg. A falakon több középkori címerlevél pontos, eredetihez teljesen hű másolatát szemlélhetjük. Megtaláljuk itt a Zsigmond király által Kassa városának 1423-ban, Pozsonynak l436-ban adományozott címerlevelének másolatait. Ez utóbbi a történelmi Magyarország egyik legszebben dekorált helyhatósági címerlevele. Ugyancsak megtalálható itt II. Ulászló király - Somogy vármegyének adományozott címere, mely a történelmi Magyarország vármegyéi közül az első, melyet bizonyíthatóan király adományozott. E jeles oklevél 1498-ban kelt. Ugyancsak II. Ulászló királytól származik az az armális, melynek másolata szintén itt látható, s amelyet már a Sárközy család történetében is említettem. 1510-ben kapta e nemeslevelet Erchy másként Sárközy Albert.
Megtalálhatók itt a mai Magyarország történelmi vármegyéi és városai címereinek tablói és száznál több somogyi település címeres zászlócskái is. A helyiség közepén egy üvegtárlóban heraldikai különlegességet mutatunk be. A Kaposváron élő Putnoki Sándor üvegkerámiából készült művészi címerei a maguk nemében egyedülálló alkotások. Az ő munkáit nem csak hazánkban, de Európa számos országában ismerik.
A térképészet 19. illetve a 20. század elején használt műszereivel találkozhatunk, ismerkedhetünk két tárlóban. Szögmérő és területszámító műszerek, térképszerkesztő eszközök, a témához kapcsolódó segédeszközök és szakkönyvek nem csak láthatók, de a különösebben érdeklődők számára a gyakorlatban is bemutatásra kerülhetnek.
Az embereket általában érdeklik a térképek, különösen a régi térképek. Ezekből is akad néhány ritka példány. Nagy érdeklődéssel, kíváncsisággal böngészik látogatóink p1. Karacs Ferenc 1813-ban készült Magyarország és Erdély térképét, mely hűen tükrözi az akkori ország és közigazgatási határokat, valamint a települések korabeli neveit. Szerepel még kiállításunkon Magyarország az 1941-es határokkal, továbbá a Badacsony kéziratos térképe 1860-ból, valamint korabeli katonai és birtoktérképek adnak ízelítőt a geodéziai munka mikéntjéből és eredményeiből.

Néprajz (9. rész)

Először egy aránylag kicsi helyiségbe lépünk be, ahol egy régi konyhával és általános háztartási eszközökkel ismerkedhetünk. Itt már sokak számára ismeretlen rendeltetésű tárgyak között szerepel az üvegből készült légyfogó, az olajmécs, golyós szódásüveg, a vaj köpülőtől a sonkaszeletelőig számos onyhai tárgy, eszköz. A bejárattal szemben álló „csikótűzhely” és a rajta álló főzőedények mutatják be a mai villany- és gáztűzhelyhez szokott háziasszonyoknak a régi világ sütési, főzési szokásait.
A következő szoba elsősorban a házi textilfeldolgozás fázisait szemlélteti. Képeken láthatók a kender feldolgozásának egyes lépései, áztatás, tilolás, gerebenezés, fonás, felvetés, szövés. Ugyanakkor e munkák eszközei valóságban is megtapasztalhatók a tilolótól az osztovirágig, azaz szövőszékig. A falon három tárlóban szebbnél-szebb szőttesek kerültek kiállításra, melyeket a bajomi, illetve a környékbeli asszonyok, lányok készítettek valaha. A sarokban egy 1861. évszámmal ellátott, csökölyi típusú tulipános láda áll, benne egy hajdani menyasszony kelengyéjével. Külön érdekessége, hogy a láda belsejében a valamikori ara nevét is felfedezhetjük egy ceruzával írott bejegyzés alapján. „Ez Takács Kata ládája 1871” - hirdeti a felirat, nyilván abból a célból, hogy illetéktelenek ne turkáljanak benne. Néprajzi gyűjteményünk harmadik része az e helyiségből nyíló folyosón kerül bemutatásra. Tárgya elsősorban a mezőgazdálkodás, pásztorkodás múltjának megismertetése, részben képeken, részben a még fellelhető tárgyi emlékeken keresztül. Ugyancsak itt láthatók a régi falusi építészet és viselet szép példái is. A Tibol terem Múzeumunk jelenlegi legbelső helyisége Tibol László festőművész, tanár s iskolaigazgató /1940-2002/ emlékére lett berendezve, a művész hagyatékából válogatott festményekkel.
Tibol László Nagybajom szülötte volt, itt élt és alkotott haláláig. De szíve úgyszólván minden nyáron - ha betegsége engedte - Erdélybe húzta. A gyergyószárhegyi művésztelep rendszeres résztvevője, alkotója. Erdély, az erdélyi táj iránti rajongása visszatükröződik műveiben, amely az itt látható akvareljeiből is érzékelhető.
1991-től 1999-ig a nagybajomi általános iskola igazgatója. E minőségében is maradandót alkotott, bizonyítja számos kitüntetése, elismerő díja, melyek közül csak kettőt említek: A Magyar Köztársaság ezüst érdemkeresztje és a „Nagybajom díszpolgára” cím kiérdemlése.
A teremben kiállított képek önmagukért beszélnek. A sarokban álló asztalon fekszik életrajzi kötete, melyet lapozgatva megismerheti a látogató életútját és életművét.
Művészi pályája során 43 egyéni és 7 csoportos kiállítása volt, melyek mindegyike nagy sikert hozott számára. 2002-ben bekövetkezett halálával pótolhatatlan veszteség érte városunkat és a somogyi művésztársadalmat. A terem kis fali fülkéjében egykori tanítványának, Valkó Andreának gyöngyékszerei láthatók és teszik még látványosabbá a kiállítást. Ugyanezt a célt szolgálja a sarokban álló klasszicista /copf/ kályha, pár biedermeier szék és asztalka, melynek szétnyitható fedőlapja alatt intarziából képezett sakk és malomjáték rejtőzik.
E leírás a múzeum 2006. évi állapotát tükrözi. Máig számos terv, elgondolás született a bővítésre, szebbé tételre. Mindezek megvalósításához idő és pénz szükséges. És nagy akaraterő. Ennek az egynek nem vagyunk híjával. A többi majd megjő. Ha Isten is úgy akarja...